Szerencsés ember vagyok. Nálam még időben diagnosztizálták a Bechterew-kórt, sok kellemetlen tünettel pedig, mint például a gyulladásos bélbetegség, vagy a pikkelysömör, soha nem is találkoztam. Igaz, sokszor fájt a testem, de komolyabb hátrányt nem okoztak ezek a fájdalmak, könnyen alkalmazkodtam. Mindig is úgy voltam vele, hogy abból főzzünk, amink van, az egyetlen kérdés csupán az, hogy mit. Miért ne egyből egy hétfogásos vacsorát?

Pár száz ember tudja csak igazolni, hogy lefutotta a maratont mind a hét kontinensen, nem sokkal több, mint ahányan az űrben jártak. Az alábbiakban a nagy döntésig vezető út részletei.

Huszonnégy évesen diagnosztizálták nálam a Bechterew-kórt, ettől kezdve tudom, hogy mi miért történik a testemmel, ami a korábbi huszonnégy év állapotához képest meglehetősen unalmas szituáció. Utazni emellett nagyon szeretek, ez már gyerekként belém lett kódolva, mert apám munkája miatt sokfelé éltünk. Két hozzávaló tehát már megvan, de a recept nélkülözhetetlen része volt Bence barátom is, akivel ekkorra jó néhány közös utazáson túl voltunk már, melyek közül azonban egyiken sem hódoltunk semmilyen önkéntes önkínzási formának, pláne nem futottunk maratont, így aztán alaposan meglepődtem, amikor felhívott, nagyjából így kezdődött minden:

• Ő: Hello, figyelj, arra gondoltam, mi lenne, ha elkezdenénk felkészülni egy maratonra? Egyből lenne kifogásunk, hogy miért utazunk már megint.
• Én: (rövid csend, majd ráeszmélés, hogy nem viccel, elfojtott nevetés) Végül is én életemben nem futottam még busz után sem és dohányzom… te pedig 130 kiló vagy, a siker garantált...
• Ő: Ne izgulj már, menni fog!
• Én: Oké, csak még mielőtt biztos választ adok, futok egyet egy futópadon, hogy megnézzem, mennyire bírom.

A teszt meglepően jó eredménnyel zárult, nagyjából 6-8 kilométert kocogtam le csigalassúsággal, de különösebb gondok nélkül, de azért pont akkora küzdelemmel, amekkorát a fenti rövid jellemzésem indokol. Így aztán 2012 szeptemberében hivatalossá vált, hogy én a rossz ízületeimmel és Bence a nagy testével, 2013 nyarán Rióba megyünk, hogy lefussuk a Rio de Janeiro Maratont. Azért pont ezt, mert utánaolvastunk, hogy félév alatt „simán” fel lehet készülni. Előtte azért felhívtam az orvosomat, aki kisebb meglepetésemre támogatta az ötletet, mondván, a gerinctorna kifejezetten fontos, a testem meg úgyis szól, ha nagy baj van.

Nem volt hát más hátra, mint a felkészülés a nagy kalandra. A következő fázisokból állt a 18 hetes edzésprogram: 1. lendületes start, heti több alkalommal kb. 10 km futás. 2. ijedtség a test hirtelen leterhelésére adott reakcióitól. 3. az „egész félig fejben dől el” dogma unásig mantrázása, ettől kis megnyugvás. 4. az időpont közeledtével pánikszerű, ráadásul utólag belegondolva teljesen felesleges fogyókúra. 5. belenyugvás.

Így jött tehát az ötlet, amire már a felkészülés is olyan izgalmakat, tapasztalatokat hozott, melyekhez korábban nem volt szerencsém. De nem álltam meg itt, tudhattam jól, már amikor belekezdtem, hogy sokszor kell majd megküzdenem magammal. Csak azt nem sejtettem még, hogy pontosan mennyiszer is.