Eljött az én időm. A perc, amikor hosszú hetek kemény munkája után bizonyíthatok magamnak, a családomnak, a barátaimnak és mindenkinek, aki tud erről az őrültségről. Megmutathatom, hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni, Bechterew-kór ide vagy oda. Nos, ha egy sportfilmben lennénk, akkor Al Pacino biztos lelket öntött volna belém, és nagyjából ilyen gondolatokkal szálltam volna le a Rióban. Viszont ez nem egy sportfilm. A sima sétálás is fájt, úgy be volt gyulladva a térdem egy nappal a rajt előtt.

Kemény felkészülést nyomtunk végig, aminek eredményeként nemcsak lelkileg, de testileg is elkészülve érkeztem meg Rióba. Fájó térddel, fejemben a kudarctól való félelemmel. Mivel volt még egy napom a versenyig, gondoltunk egyet és elmentünk egy sárkányrepülésre, városnézés, stresszoldás céljából, mondván, hogy azalatt sem gondolok a rám váró megpróbáltatásokra. Csakhogy a sárkányrepülés kezdetén, egyelőre nem is az egész sárkánnyal, gyakorolni kellett kicsit a nekifutást a lendületes felszálláshoz. Paolo, az okató el is magyarázta, hogy gyerekjáték az egész, csak belekarolsz, lehajolsz és semmi mást nem csinálsz, mint nyomsz egy tizenöt méter sprintet. Gyerekjáték, az hát! Nekem nem ment. Korábban elmeséltem neki, hogy másnap futjuk a maratont, így aztán sosem felejtem el azt a tekintetet, az elkerekedett szemét, ahogyan csodálkozva, aggodalommal vegyesen rám nézett és megkérdezte a produkcióm után: te komolyan holnap akarsz maratont futni? Majd megkért, hogy azért ha rajtam lesz a sárkány, próbáljak meg többet beleadni. Ugyan a sárkányrepülés végül sikeresen zárult, de a hotelbe így sem jó szájízzel érkeztem vissza: a hazaúton nagyjából harminc kilométeren át láthattam az autóból, hol fogok másnap futni. El nem bírtam képzelni, hogy lehet ennyit futni, felkészülés alatt sem futottam még 30 km-t sem, nemhogy 42-t.

Sugárzik a céltudatosság és az elszántság a képről.

Így vagy úgy, de eljött a nagy nap: életem első maratonja. A sikerrel szemben érzett bizonytalanságról csak a fájó térdem tudta elterelni a figyelmem. Legalább én nem vagyok 130 kiló – gondoltam, mert ez volt az egyetlen, amivel biztatni tudtam magam. A Maratona do Riót, azaz a riói maratont nyolc órán belül kell teljesíteni ahhoz, hogy érvényes legyen. Mi úgy számoltunk, hogy 6-7 óra lesz legrosszabb esetben. Tehát nagy elvárásaink nem voltak, de hogyan is lehettek volna. Így álltunk rajthoz a kellemes brazil klímában. A következő sarokpontokból épült fel a versenyem:

2: nagyjából két kilométer után elmúlt minden fájdalmam, tán az adrenalin tette, tán igaz sem volt.

17: a tizenhetedik kilométer környékén hagytam ott Bencét, aki azért akkorra már szintén nem volt valami jó passzban.

30: féltem, mert egy mítosz szerint a harmincadik kilométer az úgynevezett maratoni fal, a verseny „fele”, ahonnan sokkal nehezebb tovább menni. Hülyeség, gondoltam harmincnál, ugyanis semmi különöset nem éreztem ebből.

36: kezd minden homályosodni, mindjárt elájulok. Erre, mint egy oázis, megjelenik a vizes sátor, ahol ráadásul még banán is van. Összeszedem magam, most következik a gyönyörű Copacabana, innen a legendák szerint már behúz a cél. Nos, a legendák nem igazak – kínlódom.   

42: Befutok, élve. Nagyjából 4 óra 50 perc alatt.

Sokáig hihetetlennek tűnt, de eljött a befutó pillanata.

Bence is megérkezik, megbeszéljük, hogy azért ez jó volt, gyönyörű táj, miegymás, de azt még nem érezzük ekkor igazán, milyen jó is volt. Mivel nagyon jó időt futottunk, ezért evés és zuhanyzás után el is érjük a Rió-Párizs járatot, amin enyhe izomlázzal pihentünk tizenegy órát. Kissé lemerevedett lábakkal állunk fel leszállásnál, majd legnagyobb döbbenetünkre konstatáljuk, hogy nem tudunk lefelé lépcsőzni. Egyik láb, másik láb, közben folyamatos kapaszkodás a korlátba, csak szép lassan, lépcsőnként. Húsz perccel később, az alján beszéltük meg, hogy egyrészt soha többé nem indulunk haza egyből verseny után, másrészt a következő állomás Amszterdam.