Nagy utazás jön, és mintha én sem volnék a régi. Mármint csupa jó értelemben, hiszen mostanra túl vagyok öt maratonon úgy, hogy előtte még a futástól is ódzkodtam. Voltam lent, voltam fent, és mint kiderült, ez sehol máshol nem volt annyira így, mint a távoli Ausztráliában. Itt egyébként nem túl nagy a választék, ha maratonokról van szó – nem úgy halálos állatokból! Ezért aztán a talán leghíresebb városra, Sydney-re esett a választás, ahol még ráadásul nem is jártam korábban. Ide azért nemcsak egyszemélyes szurkolóbrigádom, gyúróm és fotósom jött el (a feleségemről van szó :)) hanem Bence is, még úgy is, hogy tudta jól: futni ő már nem fog.
Azonban itt van a letaglózó szépségű Nagy Korallzátony, ebből a jóból pedig a futásba belefáradt barátom sem szeretett volna kimaradni. Így aztán, mivel ő már egy nappal előttem kiutazott, volt alkalma nevetve fogadni engem, mondván, nézzem csak meg, hogy néz ki ez a város. Merthogy Sydney bizony szinte kizárólag dombokból áll, azaz, ha csak nem az ikonikus operaház köré húzzák fel a pályát, igencsak nehéz dolgom lesz, temérdek edzés ide, vagy oda. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy több lehetőség közül én választottam ezt a desztinációt – kösz, korallzátony! Sebaj, az legalább tényleg gyönyörű, ahogyan ez kiderült a verseny előtti napokban, amikor felfedeztük a környéket. Aztán fény derült még arra is, hogy Sydneyben én gyalogolva is képes vagyok elfáradni, ami nem kecsegtetett túl sok jóval. De azt kell mondjam, a sok látnivaló kárpótolt és el is terelte a gondolataimat a versenyről. Persze csak addig, míg el nem jött a versenynap.
Menni kell előre, ha jó az idő, ha nem jó.
Akárcsak Amszterdamban, a kávé után itt is a szemeteszsák és a vazelin voltak a legjobb barátaim a versenynapon. Viszont a holland kalanddal ellentétben, amikor is mindezekkel teljesen feleslegesen szerelkeztem fel, nagyon is volt értelme. Nos, nehéz nem ahhoz kötni ezt, hogy míg az a második, addig ez már az ötödik maratonom volt. Ennek megfelelően én voltam talán a legbüszkébb ember, aki valaha szemeteszsákot viselt, mikor két alkalommal is leszakadt az ég a verseny alatt. Ez a módszer egyébként nagyon népszerű a maratonisták közt, mert ha jön a vihar, mindössze lyukat kell fúrni a két kéznek, illetve a fejnek – elázásra semmi esély – ha pedig tova szállt, száll vele a zsák is bele a kukába. Magáról a versenyről azt érdemes még tudni, hogy ide nem csak a maraton kínálta kihívásért érdemes jönni, de a látvány is lenyűgöző, a szervezőknél ugyanis itt is szempont volt, hogy egyúttal városnézés is legyen az esemény. Parkok mellett vitt utunk, keresztül a belvároson, megcsodálhattuk a Harbour Bridge-et és persze ott van a Sydney-i Operaház is, amelynek látványa minden fáradságot és fájdalmat képes ellensúlyozni.
Nehéz elhinni, de rajta vagyok a képen.
Talán a sok látványosság tette, talán az, hogy mostanra már nem maradt teljesítménykényszerem (csak a jó öreg, de mindvégig energiát nyújtó teljesítés-kényszer), de itt fel sem merült, hogy egyéni csúcsot fussak. Beértem az immár szokásosnak mondható négy óra negyven perc alatt. Most, hogy túl voltam Dél-Amerikán, Európán, Észak-Amerikán, Afrikán, Ázsián és Ausztrálián is, már csak egyetlen kontinens maradt. Életem eddigi legkomolyabb versenye: az Antarktisz.
