Mivel egyik maratonról a másikra javítottam húsz percet az időmön, úgy voltam vele, hogy ha így haladok, én lehetek a következő Abebe Bikila, aki már két olimpiai arannyal büszkélkedhet ebben a sportágban. Csak épp nekem még Bechterewem is van, tehát ezzel együtt nyilván rajta is túlteszek. Ebben a tudatban utaztam Amerikába és ennek tudatában alakítottam a programom is.
Kezdjük ott, hogy a felkészülésnél voltak fájdalmaim, de míg a korábbiakban ezek aggodalmat váltottak ki, arra gondolván, hogy fog így menni a verseny, most sztoikus nyugalommal vettem tudomásul, hogy hetek esnek ki az edzés időszakból. Aztán az utazás tervezett menetrendje is a megváltozott mentalitásomat tükrözte: a maraton előtti napokban Las Vegasban ünnepeltük meg a szülinapomat. Már csak azért sem gondoltam, hogy bármi problémám lehet, mert megnéztem, hogy a maraton pályán nettó szintcsökkenés van, azaz többet kell lefelé futni, ez viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincs sok emelkedő is de ez elkerülte a figyelmemet… Így vágtam neki a harmadik maratonomnak a forró Los Angelesben.
Spoiler veszély: mit lehet leolvasni az arcomról, hogy ment/megy a futás?
A maratonok általában nem csupán versenyek, de amolyan városnéző túrák is. Különösen igaz ez az LA maratonra, aminek pályáját a szervezők igyekeztek úgy megtervezni, hogy a lehető legtöbb látványosságon végigvezessék a versenyzőket. A helyi baseball csapat szentélyéből, a Dodgers Stadiumból indul, hogy aztán olyan ikonikus helyek mellett vigyen végig, mint Downtown LA, a Disney Concert Hall, az Oscar gálák helyszíneként ismert Dolby Theatre, a Grauman’s Chinese Theater, a Sunset Strip, West Hollywood, a Rodeo Drive, Century City, a Santa Monica Boulvard és végül a tengerpart. Tehát tényleg mesés, csak közben futni kell, 31 fok van és én elkönnyelműsködtem a teljes felkészülést. Nem is maradt el az élet részéről a kijózanító arcul csapás.
Bizakodó futó csodás környezetben.
Bencével két barátunknál, Gabrielnél és Corrissánál szálltunk meg LA-ben, így utóbbi személyében kaptunk magunk mellé még egy versenytársat. Méghozzá egy igen ambíciózusat! Corrissa a remek felkészülése után úgy számol, hogy négy órán belül fut majd.
Gabriel barátunk, én és Bence, itt még boldogan, tele ambícióval.
Nekem ez még a szokásos mínusz húsz percemmel sem lenne meg. Mint már említettem, túl jó időben kezdünk neki a versenynek. Corrissa a helyi klíma nagy barátjaként már az elején elfut, én pedig az első emelkedőnél hagyom ott Bencét, jó lendülettel. Aztán jön még pár emelkedő, a lendületemből pedig minduntalan ott hagyok ezeken néhány méretes szeletet, pedig még a nagy része hátravan. Féltávnál már nyugtatnom kell magamat, hogy minden rendben lesz, de már ekkor is tudom, hogy ez nem igaz, nem kéne itt ennyire fáradtnak lennem. Eljön a rádöbbenés pillanata: mégsem vagyok akkora király. Innentől a minimálisnál nagyobb emelkedőkön már gyalogolok, és közben intenzíven jellemfejlődöm, hogy többször ez elő ne forduljon. Időm az van rá. A trehányságom következménye az is, hogy sem naptej, sem fejfedő nincs rajtam – árnyékban 31 fok van ekkor. Az ambíciókkal teli Corrissát azért még így is utolérem, és innentől együtt kocogunk és sétálunk felváltva. Majdnem öt és fél óra alatt érünk be. Ez azt jelenti, hogy a mínusz húszból lett plusz ötven perc, ami mellé kaptam egy leégett testet és számtalan egyéb eredetű fájdalmat. Nos, megérdemlem. De persze azt is tudom, hogy folytatom. Immár okosabban.
