Fél év telt el a csalódásokkal teli, de tanulságos Los Angeles maraton óta.

A következő állomásunk Bencével Fokváros, amely ugyan Afrikában van, de fekvésének köszönhetően az évszakok az Európában megszokottal épp ellentétesek, így aztán kellemes, húsz fok körüli hőmérsékletre számíthatunk szeptemberben. Elvárásaim már inkább nincsenek, a célom sokkal inkább az, hogy visszaküzdjem az önbizalmam a Los Angeles előtti időkbe. A hátráltató egót pedig remélem, végleg kiizzadtam a forró lankákon. Ez ugye a negyedik maraton a sorban, de máris egy fontos töréspont következik futótársammal közös karrierünkben.

Mondanom sem kell, a fiaskó után immár újra komolyan veszem a felkészülést – egy hibát egyszer követünk el. Elválaszthatatlan társamnak köszönhetően, akinek neve, akárcsak Bencéé, b-vel kezdődik, ezúttal az edzések alatt van némi derékfájdalmam és itt-ott ízületi panaszom is, de azért közel sem drámai a helyzet. Nem úgy, Bencénél, akinek a térde kezdi felmondani a szolgálatot, egy héttel a verseny előtt injekciós kúrára szorul, de végül nem tud rajthoz állni a fokvárosi maratonon. Innentől ketten, a Bechterewemmel birkózunk az elemekkel. Azért a szemem elé táruló táj sok mindenért kárpótol: az egészet körülölelő szikrázóan kék óceán és a város közepén partra vetett cetként elterülő hegyek egyaránt azt az érzetet keltik, hogy ez a vidék ihlette a képeslapot, mint műfajt. És akkor még nem is említettem a koronaként tornyosuló Tábla-hegyet, melynek sziluettje már a repülőgép ablakából megragadja a tekintetet, na meg a meseszép borvidékeket és a Jóreménység fokát. Egy szó, mint száz: Bence anélkül is elvolt, hogy rajthoz állt volna.

Rám viszont vártak még komolyabb feladatok a ténfergésnél. A maratonokra jellemző, hogy nem csak a felkészülési időszak és a versenynap fizikai megterhelése jelentik a nehézségeket, de nagyon koraira időzítik a rajtot is, hogy egyrészt elkerüljék a legnagyobb meleget másrészt azt is, hogy a forgalmat egésznapra korlátozni kelljen a verseny miatt. Most mindkettőben szerencsém volt: az idő is kedvező volt és a szállás elhelyezkedése is a rajt zónához képest. Azért egy nagyon hasznos tanácsom még van azok számára, akik tervezik, hogy kipróbálják ezt a műfajt: a korai kezdés miatt nem könnyű, de a „reggeli rutint” érdemes még a szálláson elintézni, mert a csekély mennyiségű felsorakoztatott toi-toi és a nagy embertömeg összeeresztéséből nagyon hamar olyan állapotok kerekednek, amik még a legedzettebb fesztivál-veteránokat is képesek elbizonytalanítani. Ez a tapasztalat, illetve a tény, hogy a rajt a város egy kevésbé illusztris részéről indul, úgy hat rám, mintha két kézzel rántottak volna vissza a valóságba. De ez is része az élménynek, úgyhogy cseppet sem bánom, főleg, hogy később azt is volt alkalmam megtapasztalni, mi a különbség a „kevésbé illusztris” és a nyomornegyed között. Legyen elég annyi, hogy utóbbi mellett egy riói favela is tud vonzó lenni.

Végül gyönyörű dombokon, hegyeken át vezet utam negyvenkét kilométeren keresztül, én pedig ezúttal már szégyenérzet nélkül vagyok képes olykor gyaloglásig lassítva, mindvégig óvatosan futni. A tengerpartra kiérve olyan futókörnyezetet kapok, amire azóta is életem egyik legszebbjeként emlékszem vissza. Négy óra negyven perc alatt érek célba, ami ugyan nem új rekord, de az előző eredményemhez képest nagyon jelentős javítás. Innentől egyértelmű, hogy nem fogok megállni, folytatom, míg le nem hagyom magam.