Minden sokkal egyszerűbb, ha már másodszor megy neki az ember, épp úgy van ez maratonok esetében, mint kisgyerekként a két lábra állással. A második versenyre készülve már támaszkodhattam a riói tapasztalataimra, így például ezúttal nem mozogtam annyit felkészülés gyanánt, hogy a kondim fejlesztése egyúttal a testem leamortizálását is jelentse. Emellett pedig Bencével tudatosan választottuk ki a következő helyszínt is: az amszterdaminál vízszintesebb pálya nem sok létezik, emelkedőből alig-alig akad errefelé. Ráadásul valamelyest hazai a terep is – sokat jártam látogatóban az itt élő nővéremnél. Persze meglepetések mindig vannak, egy-egy maratonon legalább annyi a változó, mint az állandó.
Seregnyi ember a stadionban.
Egy csodálatos, péntek este érkeztünk meg a holland fővárosba: én, az akkori barátnőm, futótársam, Bence, valamint az ő felesége és egyik gyereke. Utolsó edzésként másnap bejártuk a várost, elégedett mosollyal szeltük egymás után a vízszintességben egymásra licitáló utcákat, hogy aztán kellemesen elpilledve vessük be magunkat az ágyba. Mennyire más, mint Brazília! Nos, ezt másnap reggel, a maraton napján az időjárás is igyekezett a tudtunkra adni. Erőteljesen lógott az eső lába, ami mindjárt újdonságot jelentett nekünk, összességében még mindig csekélynyi tapasztalattal rendelkező maraton-futóknak. Noha ez kicsit aggasztott, mivel még soha nem futottam esőben, elméleti szinten már alaposan kiokosítottam magam ebben a témában is. Így aztán a korábbiakban megszokottnál kettővel több szemeteszsákkal a zsebemben, és háromszor annyi vazelinnal a testemen álltam rajtvonalhoz (a síkosítót azokon a testtájakon használják, ahol az állandó mozgástól jobban dörzsölődik a bőr, de emellett vízlepergető hatása is nagyszerű). Az eső végül mindenki örömére megkímélt minket egész nap.
"Nyugi" - int a futótársam, de én egyébként is nyugodt vagyok.
Meglepő újdonság, hogy fájdalom- és sérülésmentesen sétálok be a start-cél helyszínként funkcionáló Olimpiai Stadionba. Bizakodó vagyok, jó eredményre számítok. Meglepően sokan vannak a tribünön, ami remek, és meglepően nyitottak a pályán elhelyezett mobil piszoárok, ami pedig fura. De szerencsére sokakkal ellentétben engem nem zavar, ha egy egész stadionnyi ember szurkol, miközben a vécénél végzem a dolgom. Rajt után alig pár kilométer után több dolog is kiderül: Bence még mindig lassabb, mint én, az amszterdami maraton látványvilága pedig jelentősen elmarad a rióiétól. Így aztán kénytelen vagyok magamat szórakoztatni. Minden egyes kilométerre kitűzök magamnak egy célidőt, amit aztán igyekszem teljesíteni, és rendre kiszámolom, hogy ehhez mennyivel kell majd futnom a soron következőt. Annak ellenére, hogy ezek viszonylag egyszerű számolások, a harmincadik kilométer környékén egy-egy ilyen számolással már akár értékes hat percekre is el tudom terelni a felmerülő nehézségekről a gondolataimat. A harmincötödik kilométernél aztán rálelek egy könnyűnek tűnő, tehát adott percben nekem tökéletesen megfelelő kihívásra. Az italállomásra bekocogva látom, ahogyan egy idősebb, hatvan év körüli hölgy hagyja el azt éppen. Na, kis frissítő után ő lesz az, akit kíméletlenül leelőzök – gondolom magamban. Nagyobbat talán csak akkor tévedhettem volna, ha egy kelet-afrikai hosszútávfutót pécézek ki magamnak. Nem tudom, aktuális ellenfelem megérezte-e, mire készülök, mindenesetre gigászi harc bontakozik ki köztünk a következő szakaszon. Amit végül én nyerek, de a leckét itt egy életre megtanultam: soha többé nem becsülök le senkit a kinézete alapján.
Rekordot dönteni mindig nagy élmény.
A jó hírt aztán nem sokkal később újabb jó hír követi: alig több mint négy és félóra alatt befutok, és e percben el is hiszem, hogy minden alkalommal húsz percet javítok majd az időmön… Hogy igazam volt-e? Az csak Los Angelesben fog kiderülni.
