Merész vállalkozásom utolsó állomásához érkeztem. A végére hagytam a legnagyobb kihívást, vagy, ha úgy tetszik, a legkomolyabb ínyencséget: az Antarktiszt.
A várható extrém körülményekre készülve sokkal többet edzettem és jelentősen többet féltem, mint a korábbi versenyeim előtt. Repülővel utaztam a világ végére és félelmeim a kiszálláskor nemhogy tova szálltak volna, de hatványozottan nőttek. Mínusz tizenöt fokkal és száz kilométeres széllökésekkel fogadott a legkevésbé vendégszerető kontinens. Majdnem elsírtam magam, hiszen gyalogolni alig bírtam, nemhogy futni. De innen már nincs visszaút. Aztán közölték, hogy az eredeti tervekkel szemben nem ketten, hanem hárman hálunk majd egy sátorban ismeretlen férfiak. Ez a legkevesebb – még ha némiképp más is ahhoz képest, ahogyan eddig eltöltöttem egy-egy verseny előtti éjszakát.
Ez a kép talán megfelelően szemlélteti, milyenek a körülmények.
Az igen szűkre szabott sátrunkban tehát három fekhely vár, míg a szomszédos erre kijelölt sátrakban egy-egy vödör. Három ilyen vödör képezi a tábor vécéit, amit használat után meg kell ragadni, el a konyhasátor előtt, egészen a nagy gyűjtőhordóig és tartalmát abba üríteni. Az Antarktiszon ugyanis zéró emissziós szabályok vannak, ami azt jelenti, hogy tilos bármit is ott hagyni és a bármibe bizony az emberi ürülék is bele tartozik, akármilyen szokatlanul hangozzék is. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha például futás közben akad elintéznivaló, távol a sátortól, akkor azért a futó a felelős, hogy speciális szatyorban eljuttassa végtermékét Dél-Amerikába, a legközelebbi kontinensre. Itt másképp működnek a dolgok, de ezért is fantasztikus ez az egész. Még akkor is, amikor bebújok két hálótársam közé a fekhelyemre és didergek az elvileg mínusz negyven fokig kompatibilis hálózsákomban. Éjjel tizenegy óra körül járunk, még nagyjából világos van. Hallgatom a szelet és várom a hajnali öt órás rajtot. Nagyon várom. De közben belül azért mosolygok, mert ezért jöttem.
Hát lehet itt nem mosolyogni?
Másnap mínusz négy fokra ébredünk, már akik aludtak, én inkább csak kelek. Szél sincs már. Van viszont egy botrányos állapotban lévő földfelszín a helyén. Az elmúlt napok viharai alaposan megtépázták a kontinenst, de a pálya már napok óta kész volt ránk. Igaz, ezalatt némiképp módosult, de áttenni már nem lehetett, mert ahhoz engedély kell, hivatalos maraton lévén. Így aztán négy méteres hótorlaszokkal volt tarkítva az egész, mígnem a helyi kutatóbázis munkatársai segítettek és vágtak bele egy amolyan mezsgyét. Ez számunkra hóbucka mászást jelentett párszáz méteren keresztül, de ne rohanjunk ennyire előre.
Mintha egyáltalán lehetséges lenne itt előre rohanni...
A pálya egy hét kilométeres kör volt, ezt kellett hatszor teljesíteni ahhoz, hogy meglegyen a maratoni táv. Összesen harmincvalahányan mentünk neki, amiből kb. nyolcan csak félmaratont, ketten pedig ultramaratont futottak, ami ötven kilométert jelent. Na, neki is indultam a magam negyvenkettőjének a havas vidéken. A hőmérséklet és a felszín egyaránt nehezítést jelent, de amikor egy darabig még a maga módján kellemes jégen futsz, aztán az szép lassan elkezd beszakadni és azon kapod magad, hogy már bokáig érő vízben próbálsz teljesíteni, az varázslatos élmény. És a pingvineket még csak ezután látod meg. Illetve nem is meglátod, hanem szinte beléjük botlasz, amint totyognak át a kijelölt futópályán. Ilyen sehol máshol nincs, nem véletlen, hogy a szervezők itt tizenkét órát hagynak a teljesítésre, elég szétnézni és minden világossá válik: míg én pingvint fényképezek, addig versenytársam már százötven méterre a pályától vadássza a fókát egy közös szelfiért, de csak addig, amíg a fóka el nem kergeti. Dombok, összesen ezer méternyi emelkedő, jég, sár, pocsolya és temérdek mennyiségű hóbucka követi egymást. Mindez pedig akkora élmény az összes nehezítő körülmény ellenére, hogy a célba érve úgy vagyok vele, hogy nem is vagyok elkészülve az erőmmel még beleférne az ultramaraton teljesítése is. Amit egyébként meg is nyerhettem volna, hiszen a két nevező jelentősen mögöttem van. De az csak otthon, Magyarországon jut eszembe, hogy valójában simán meg is tehettem volna, mert itt van annyira laza a szervezés, hogy átnyergelhessek.
A hetedik!
De nem bánom, mert ezzel megkoronáztam az egész kaland sorozatot. Ez volt a pont az i-n, a hab a tortán. Egy hely, ahova csak a körülmények szerencsés együttállásával lehet eljutni. Ráadásul ezzel elmondhatom, hogy hét kontinensen teljesítettem a hét maratont. Azt hiszem, ezzel sikerült lehagynom magam. És hogy mindezt miért tettem? Azt is megpróbálom majd elmondani.
Addig is itt van még néhány kép erről a maradandó élményről:
